Berze Péter.

A peronon.

(Kis Magyar kor és kórkép)

Utazom, életem lecsengő munkáinak egyikére.

Álmos, reggeli vonatozás, sokszor nem töri meg semmi érdekes, fáradt ismerős arcok, az éjszaka álmai az arcokon. Magamba révedve tekintem át a napi előttem lévő teendőket.

Ahogy így megszokott ritmusomban, a korai nap fáradt gondolataimban révedek, át üt egy hang:

-Nyugger!!

Nem tekintek jelentőséget, az elhangzott, szónak -mondom el voltam foglalva saját privát , gondolataimmal.  Átsiklik tekintetem, a szemben lévő ülésre.

-Rólad van szó! Mit Nézel?

Na most ledöbbenek, ez a két méteres kopasz fazon rám néz! Most akkor meg vagyok szólítva?

Igen meg… Nem értem, nem vagyok nyugdíjas, igaz egy kicsit ősz hajú, talán kissé megtört az élet.

Nézem őt, fekete ing, surranó,( szerintem soha nem volt katona, mert megutálta volna ), ahogy nézem, a kigyúrt test helyett egy kissé elhízott, de túlzottan magabiztos test párosul.

A kocsi tele van, válaszolnék, de a magam módján, körül tekintek, a tervem az hogy „félszavakkal”, keresek partnert, nem direkt módon válaszolok.
Jön a következő hangos vád: -….Még borotválkozni se tudsz!

Ezt megint nem értem, mert ha a körszakállra vonatkozik, ez téves következtetés, egy bajusz és szakáll ápolása, dupla időbe kerül mint a sima arc.

Valószínű egy nép csoportra asszociált. (Nem, ő erre képtelen, talán valami szeánsz alkalmából ragadt rá)

Végig tekintek a vagon utastársaim során,.. csontomig hatol a fájdalom, ami megegyezik a zsidó kamasz érzésével, akit végig tereltek a pesti utcán és szembesült a becsapódó ablakok, a behúzott függönyök, a sebtében lezuhanó redőnyök puskalövés szerű csattanásával. Neki sem a terelő puskatus, és bikacsök volt a fájdalmasabb.  

Egy harmincas nő, látom hiába réved a könyvébe, csak álca,…. egy 24év körüli srác, veszettül fülhallgatózik …..egy negyvenes férfi, aki olyan mereven bámul ki a vonat ablakán, hogy már nincs is ott….sorolhatnám.

Gondoltam ott tudom legyőzni támadómat ahol a leggyengébb, fejbe. Nem fizikálisan, hanem non-verbálisan. Nyugodt maradtam, ami őt idegesítette, és gondolataim a megélt életem szebbségein, repkedtek.

Megtépázott lélekkel, de felülemelkedve, kimentem a peronra. A peron egy átmeneti hely, a vonatról fel és leszállók használják, hosszabb ideig a leszállók. Meg akik kint rekedtek a kupé kényelmén, már nincs belül hely…(?)

Tudtam messze még az állomás ahol le kell szállnom, de már készülődök……

2011.07. 06.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.